VI.
A gyerekek reggel ugyanúgy mentek iskolába, óvodába, mint máskor, így
volt a legkevésbé megrázó az elválás. Mire hazajönnek, de legkésőbb a délután
folyamán édesanyám is megérkezik, s átveszi a stafétát. Részletes utasítást
írtam minden gyerekhez, hogy minél kevesebb zökkenővel essenek át az első
napokon. Andrást nagyon nehezen hagytam ott, hisz még csak kilenchónapos volt,
de arra gondoltam, itthon édesanyám és Álmos nagyrészt ki tudják tölteni azt az
űrt, ami utánam marad, ha viszont Katikámat egyedül hagynám a vadidegenben, az neki sokkal, de sokkal rosszabb volna.
Útközben a karomban tartottam, ha pedig aludni akart, lefektettem magam
mellé a hátsó ülésre, az előre elkészített kis fészkébe. Velünk jött Bori néni
is, Dénes atya házvezetőnője, sokat mesélt, kérdezgetett, igyekezett elterelni
a figyelmemet, oldani a hangulatot. Mint diákkoromban, most is úgy éreztem Pécs
felé közeledve, hogy hazamegyek. A Mecsek nagyon emlékeztet a mi Meszesünkre, a
környező dombok pedig a "szilágysági hepehupákat" idézik. Ha nem
találnánk Budapesten otthonra, akkor legszívesebben Pécsett, vagy itt e falvak
valamelyikében nevelném fel a gyermekeimet.
Pécsett egy kis bolyongás után először Anna nénihez, volt diáktársam
egyedül élő édesanyjához mentünk, akivel előzőleg megbeszéltük, hogy nála
lakhatom, amíg Kati kórházban lesz. Szomorú szeretettel fogadott, örült, hogy
újra lát annyi év után, de nagyon sajnálta a kislányt. Leraktuk a csomagomat,
telefonáltam a klinikára, és elindultunk. Katinak volt egy kis láza, a kutacsa
erősen feszült, de nem volt kritikus állapotban.
A levélcím és Anna néni magyarázata alapján elég könnyen megtaláltuk a gyermekklinikát.
Az udvaron keresztül lehetett megközelíteni a sebészetet. Az első emeleten, jó
hangulatú előtérből nyíltak az ajtók. Dénes atyáék letelepedtek a várótermi
fotelokba, én pedig Katival a karomban bekopogtattam Pintér tanár úrhoz.
Alacsony, őszülő hajú, kedves, tiszta arcú ötven-ötvenöt év körüli, fehér
köpenyes férfi fogadott. Rögtön a levelemet, a megfigyelőképességemet, a
gondosságomat kezdte dicsérni, megköszönte, hogy hozzájuk fordultam, s kérte,
menjek át Katival az osztályra, keressem Nidál doktort, ő majd elmondja a
tennivalókat. Átmentem az előtéren, s benyitottam a szemben lévő ajtón. Egy
asztalnál idősebb ápolónő ült, mögötte folyosó indult, amelynek jobb oldalán
nyíltak a kórtermek, a végén voltak az orvosi szobák és a műtők. Odamentem a
nővérhez, és Nidál doktor urat vagy doktornőt kerestem. Mondta, hogy doktor úr,
és hátra kiáltott a folyosóra: "Nidál doktor!" Szemüveges, fiatal, mosolygós,
fekete hajú orvos jött elő, később tudtam meg, hogy arab származású.
Ismerősként üdvözölt, tudta, kik vagyunk, szólt az egyik nővérkének, menjen le
a felvételi irodába, hozzon fel nyomtatványt, töltsük ki itt, ne kelljen
lefáradnom a földszintre. Katit lefektettem egy pelenkázóra, s vártam. A
folyosó végétől egy magas, jóképű, fiatal orvos közeledett, kérdezett valamit a
szembe menő Nidáltól, ránk nézett, és odajött hozzánk. Kezet nyújtott, bemutatkozott,
és rögtön mondani kezdte: mindannyian olvastuk a levelét, nem is mondhat semmi
újat a kislányról, arra gondoltunk, talán kolléga, azért tudja ilyen alaposan
megfigyelni a tüneteket, stb. Míg vele beszélgettem, mögöttem nyílt az ajtó,
belépett a professzor, ránk mosolygott, s elindult a műtők felé. Szembejött
vele egy negyven körüli, zöldköpenyes hölgy, a professzor megállította:
"Jöjjön, Zsuzsa, mutassak be magának valakit!" Azzal karonfogta, és
elindultak felénk. "A főműtősnőnk" - mutatta be nekem Zsuzsát, majd
felé fordult: "Az anyuka M-ról hozta el a kislányát, spina bifida..." Zsuzsa rám nézett: "Aki a levelet írta?"
"Igen." Erre átölelt, könnybe lábadt szemmel megpuszilt, és gyorsan
kiment az ajtón. Alig tértem magamhoz, már mellettem állt egy enyhén kopaszodó,
feketehajú, bajuszos, vékony testalkatú, 35 körüli orvos. "Farkas András
vagyok, én fogom műteni a kislányt. A leveléből mindent megtudtunk, legyen
szíves, mondja el, mostani betegségekor milyen tüneteket észlelt." Beszámoltam
a vese-vizelet gondokról, aztán az elmúlt két nap történtekről. Mondta, hogy
délután ő az ügyeletes, és alaposan meg fogja vizsgálni Katit. Megjött a nővér
a papírokkal, ki is töltötte őket helyettem, nekem csak alá kellett írnom. A
professzor odahívta a főnővért, és a következőket mondta neki: ez az az erdélyi
anyuka, aki a levelet írta. Reggeltől estig bent tartózkodhat az osztályon,
adjanak neki enni, és általában viselkedjenek úgy vele, hogy érezze otthon
magát nálunk. Legszívesebben beíratnám az egyetemre, olyan jól tudja a
dolgokat, hogy felvételiznie se kéne. Ezt már nekem mondta. Mindnyájan tudtuk,
hogy ez jókora túlzás, de azért jólesett.
Azért írtam le ilyen részletesen ezt a fogadtatást, mert úgy hiszem,
ebből a nagy szeretetből, amivel az első perctől kezdve körülvettek, töltődtem
fel energiával, ebből merítettem újra és újra erőt mindahhoz, ami következett.
Nem akarom összevetni a többi kórházzal, hisz az az általános, a természetes
hangulat, ahogy ott, azokon a helyeken beszélgetnek és viselkednek a betegekkel
és hozzátartozóikkal. Ez, ami engem a pécsi gyermekklinika sebészetén fogadott,
kivételes, már-már egyedülálló. Negyvenöt napig éltem akkor ezek közt az
emberek között, s végig lankadatlan figyelemmel és szeretettel vettek körül.
Négy kórterem volt. A műtők felől indulva az elsőben a nagylányok, a
következőben a csecsemők, a harmadikban vegyesen kislányok, kisfiúk, 2-4
évesek, s a negyedikben a nagyfiúk voltak. Telítve volt az osztály, felvételes
nap volt. Kati a csecsemőszobába került, pár órára egy másik babával közös
ágyba.
Igazam volt, mikor rettegve gondoltam arra, hogy a gyermeksebészeten sok
szívszorító látványban lesz részem: infúziók, ágyhoz kikötve vergődő apróságok,
anyjuk után síró lábadozók. A picikkel voltam legtöbbet, hisz Kati végig köztük
feküdt. Jobboldali ágytársa a második naptól kezdve a tizenhárom hónapos
Kornélka volt. Két hétig tartották bent, sérvvel műtötték. Nagyon fiatal édesanyja
volt, harminc kilométerre laktak Pécstől. Az anyja nem bírta elviselni a
kórházi atmoszférát, összesen kétszer jött be egy-egy negyedórára megnézni a
kisfiút. Bekerülés után, mikor magára hagyták, nagyon sokáig sírt Kornélka.
Hiába szóltunk hozzá, vadul elkergetett mindenkit magától. Egész délután
ordított, két-három rövid megszakítással. Másnap reggeltől lehetett
szelídíteni. Ez legtöbb gyermekkel így zajlott. Ösztönös vidámságuk,
érdeklődésük második napra lett úrrá az elkeseredésen. Mivel én voltam állandóan
a kórteremben, lassacskán elfogadtak pótanyukának. Többen közülük anyának
szólítottak, mert ezt hallották Katitól.
Katival nem sok dolgom volt eleinte. Igényelte, hogy a közelében legyek,
hogy lásson, ha ébren van, de fel nem vehettem az infúzió miatt, játszani nem
volt kedve. Nem tudtam volna olvasgatni, kézimunkázni, míg ő ott fekszik
nagybetegen mellettem, s körülöttem 4-5 kisgyerek áhítja, hogy ölbe vegyék,
megsimogassák, hogy szóljanak hozzá. A nővéreknek megszabott munkájuk volt.
Órarend szerint kellett tisztába tegyék, katéterezzék, gyógyszerezzék a
gyerekeket, vizsgálatra vigyék azokat, akiket kellett. Előjegyezték,
előkészítették, lebonyolították a napi ötszöri etetést, s közben elvégeztek
mindent, ami váratlanul adódott. A picik kórterméhez legalább egy nővér kellett
volna, aki mindig jelen van, hogy észrevegye az épp aktuális tennivalókat. Pár
napi ottlét után, mikor már otthonosan mozogtam a kórházban, és láttam, nem
veszik rossznéven, ha segítek, magamra vállaltam ezt a szerepet. Tisztába
tettem, megitattam, megetettem az apróságokat, s igyekeztem egy kicsit
elviselhetőbbé tenni számukra a kórházi létet. A kisbabák műtétét megelőzte
néhány kivizsgálási nap, ami elegendő volt ahhoz, hogy megszeressük egymást, és
így a legnehezebb időszakban, a műtétet követő napokban már tudtak örülni
nekem. A sérvvel, különböző húgyúti problémákkal műtött kicsiket
muszáj volt kikötni, hogy ne nyúljanak a sebükhöz, a vizeletet elvezető csőhöz.
Ha ráadásul infúzió is volt a karjukra kötve, nagyon nehéz volt jókedvre
deríteni őket. Anna nénitől kértem egy magnót, s bevittem az osztályra. Mária
néni, a főnővér nagyon kedves, szolgálatkész volt, ő maga szerelte be a hosszabbítót,
és ragasztotta biztonságossá a csatlakozásokat. Nálam volt Kati kedvenc
kazettája az amerikai gyermekdalokkal, eleinte azt hallgattuk, majd az egyik
anyuka, aki naponta bejárt nyolc hónapos kislányához vidékről, behozott egy 90
perces kazettát a 100 Folk Celsius együttes gyermekdalaival. Katinak
ajándékozta, mikor hazamentek. A kislányt a nyakán műtötték, jól látható,
diónyi daganatot távolítottak el. Együtt izgultam az édesanyával a gyönyörű
kislányért, de hála Istennek, a szövettani vizsgálatok jók voltak.
Különösen nehéz volt a farkastorokkal műtött gyermekek helyzete. Egy
másfél éves kislány nem érti meg, miért nem adnak neki enni. Azelőtt cumis
üvegből ivott, most azt elvették, kiskanállal kellett itatni, ami hosszú,
fárasztó munka volt neki is, a nővérnek is. Kértem, engedje, itassam én, hiszen
így gyakrabban, egyszerre kevesebbet adhattam neki, nekem volt időm rá.
Ottlétünk alatt összesen három kisgyermek maradt Kati kórtermében két
hétnél tovább. Keserves volt a sérvvel, fitymaszűkülettel műtött csecsemők
szenvedését látni, de legalább számítani lehetett arra, hogy átesnek ezen az
egy-két nehéz héten, és utána - jó esetben - egyszer s mindenkorra elfeledhetik
a sebészetet. A farkastorokkal, nyúlajakkal született gyermekek perspektívája
nem volt ennyire biztató, de általában csak kisebb szépséghibák, apró
kellemetlenségek maradnak a műtéti heg gyógyulása után. Más volt a helyzet a
kis Szandival. Kilenchónapos, gyönyörű, mosolygós, dundi, fekete hajú kisbaba
volt. Más osztályokról is jöttek át hozzá nővérek babusgatni, szeretgetni, az
ebédlőben hallottak róla a többiektől. Őt Pintér professzor műtötte, aki
évekkel azelőtt sziámi ikrek szétválasztásával vált világhírűvé. Szandinak
hiányzott a végbélnyílása, a hüvelyen át ürült a
széklet. Nagyon nagy műtét volt, hosszú órákig tartott. Míg mi bent voltunk, ő
volt az egyetlen, aki annyi vért vesztett, hogy pótolni kellett a műtét után
bent a kórteremben. Nehezen lábadozott. Nem ehetett, hogy a széklet nehogy
bekeményedjék, a fertőzést szinte lehetetlen volt elkerülni. Belázasodott,
legyengült. Nagy fájdalmai lehettek, sokat sírdogált. Eleinte még próbált
mosolyogni, de aztán már csak nézett a nagy fekete szemével. Mindenki sajnálta,
az orvosok is aggódva álltak az ágya körül. Nagyon lefogyott, legyengült kis
szervezete nem tudott ellenállni, kapott egy légcsőhurutot, minden köhintésnél
elsírta magát. Aztán a sok kezelés mégiscsak segített, a fertőzések elmúltak,
és a gyógyulás lassú folyamata elkezdődhetett.
Körülbelül tíz napja voltunk bent, mikor a szemben lévő ágyba új beteg
került. Cigány kisfiú volt, azt mondták, csak két és fél éves, de négynek
látszott. Ősszel leforrázta magát, alig tudták megmenteni. Azóta többször
hozták az osztályra plasztikai műtétekre. Most éppen a
könyökhajlatban lévő bőrt kellett kicserélni, hogy ki tudja nyújtani a karját.
Egyik orvos magyarázta, hogy a cigányoknak etnikai sajátosságuk a gyors
hámosodás, ami gyakran azzal jár, hogy a bőr összehúzódik. A nővérek ismerték
már a kisfiút, nem nagyon örültek a viszontlátásnak. Azt mondták, annyira buta,
hogy semmit nem fog fel, nem beszél, nagyon nehéz bánni vele, ha meg
"rájön", csak ül az ágyon, és ordít összefüggéstelenül. Eszembe jutottak
a cigányasszonyaim, s megpróbáltam barátkozni a kisfiúval. Értelmesen nézett,
de nem reagált, bármit mondtam neki. Második nap délben én etettem. Jó étvágya
volt, megevett mindent, utána elaludt. Mikor felébredt, sírni kezdett.
Odamentem hozzá, kérdeztem, mi baja, próbáltam nyugtatgatni, de csak sírt
tovább. Talán isteni sugallatra, eszembe jutott egy diákkori élményem.
Szekszárdon voltunk néprajzi kiránduláson, s egy cukrászdában, nagy meglepetésemre,
minden szót értettem, amit a szomszéd asztalnál ülő, nagyhangú cigány házaspár
egymásnak mondott, pedig nem magyarul beszéltek. Azóta olvastam is róla, hogy a
dél-dunántúli cigányok a román nyelvnek egy régi, bejövetelük óta megőrzött
változatát beszélik. "Vrei apă?" (Kérsz vizet?) - kérdeztem a kisfiútól.
Mintha elvágták volna, abbahagyta a sírást. Rám bámult, erre megismételtem a
kérdést. Felült, és rámutatott a poharára. Megtöltöttem gyümölcslével, és a
kezébe adtam. Egyhajtásra kiitta, visszaadta a poharat, lefeküdt, és nagy bizalommal
rám nézett. Boldog volt, hogy megtalálta az egyetlen embert a kórházban, aki
érthetően szól hozzá. Én is boldog voltam. Nagy siker volt, már csak azért is,
mert elmondhattam a nővéreknek, hogy nem a butaság miatt volt szegény
kisgyermek olyan értetlen, bamba. Ettől kezdve jó barátok lettünk. Sírt, ha
kiléptem az ajtón, mindig újra és újra meg kellett nyugtatnom, hogy visszajövök
hozzá. A nagyszülei meglátogatták, de ők magyarul beszélgettek előttünk egymás
között.
A harmadik kis beteg, akivel hosszú időt töltöttünk együtt, Brigitta,
nyitott gerinccel született, béna lábú, vízfejű kisbaba volt. A kéléje ép volt, nála nem állt fenn a fertőzésveszély. Őt sem
akarták kiadni a kórházból születése után, de végül az apa sarkára állt, és
mikor a kislány féléves lett, addig követelte, hogy hazavihesse gyermekét a
helyi kórházból, hogy végülis engedtek neki. Elküldték a kislányt ide a sebészetre,
hogy mielőtt hazakerült, a shunt-műtétet és a gerincrekonstrukciót elvégezzék
rajta. Látszott, hogy értelmileg ép a kislány, a szülők, a rokonok nagy
szeretettel vették körül. Mikor ő bekerült, már tudtuk, hogy mi sem megyünk
haza, míg a shunt-műtétet el nem végzik, de Kati még nem volt műthető. Szinte
örültem a kis Brigittának, hisz vele átélem, mi fog történni Katival. Talán
szándékosan tették a mellettünk lévő ágyba, így állandóan szemmel tarthattam.
Kati állapota nem sokat változott az első napokban. Állandóan lázas volt.
Három-négy óránként mértem a lázát, s ha végbélben 38
fölé emelkedett, kisadag lázcsillapító kúpot adtam neki, mert 38,5 fölött
azonnal hányni kezdett. Nagyon le volt gyengülve, azelőtt gömbölyű lába, karja,
válla erősen lefogyott, s a kicsi test véznasága feltűnővé tette a fej
abnormális méreteit.
Három orvos foglalkozott vele. Jainsch doktor a vizelettel, vesével,
húgyutakkal kapcsolatos vizsgálatokat végezte, Farkas doktor szava volt a döntő
mindenben, hisz ő fogja operálni, legtöbbet mégis Hock doktorral, az osztályos
orvossal voltunk együtt. Megéreztem, hogy nagyon szereti Katit, de a többi
beteggel is ő viselkedett legközvetlenebbül az orvosok közül. A nővérek féltek
tőle, mert - bár néha viccelődött velük - többnyire maró gúnnyal reagált minden
mulasztásra. S ez rosszabb volt, mint a professzor korholása. Én is megkaptam
egyszer tőle a magamét, amiért vizit közben beléptem a kórterembe, és kértem
valamit Kati kezelésével kapcsolatban. Csúnyán rám szólt - igaza volt -, én
kioldalogtam, s nagyon szégyelltem magam, amellett hogy rosszulesett a durva hangnem.
Délután ő volt az ügyeletes, megszólítottam, mert úgy éreztem
nem tetézhetem az itteni elviselnivaló feszültséget még egy konfliktussal is.
Elnézést kért a reggeli türelmetlenségéért, kérte, értsem meg, ő úgy szereti
ezt a kislányt, mintha a saját gyermeke lenne, s a tehetetlenség teszi ingerültté,
mert nem tudnak javítani az állapotán. Ettől kezdve úgy éreztem, van egy jó
barátom a klinikán, akihez bármi felmerülő gondommal fordulhatok. Farkas
doktorral akkor még nem tudtam barátkozni, bár több közös pont volt az életünkben:
ő is hívő katolikus volt, hat gyermek édesapja, a felesége angoltanár, a
székesegyház körül szerveződött nagycsaládos csoport vezetője. Kedves volt,
szívesen válaszolt a kérdéseimre, de kapcsolatunkban mindig az orvos-beteg viszony
volt a meghatározó.
Tudtam, hogy ő fogja műteni Katit, ő volt kiképezve ezekre a spina
bifidához kapcsolódó műtétekre. Lelkes fiatal orvosnak láttam, aki él-hal a
munkájáért, óhatatlanul felmerült bennem a kérdés: vajon annyira indokolt a
műtét, ahogy ő állítja, vagy csak gyakorolni akar, bizonyítani a tehetségét.
Napokig nyugtalanított ez a kérdés, mígnem bementem a professzorhoz, s nyíltan
megkérdeztem. Nem csodálkozott, nem sértődött meg, és attól, amit válaszolt,
teljesen megnyugodtam. Azt én is tudtam, hogy minden nap ebéd után a professzor
és a sebészek összegyűltek megbeszélésre. Most elmesélte a professzor, hogy
ilyenkor szokták megtárgyalni a várható műtéteket is. Vannak nehéz, vitás
esetek, amikor nem tudnak dönteni. "Olyankor, ha minden érvünk pro és kontra
elfogyott, végül felteszem a kérdést a kollégának, aki műteni fogja a kis
beteget: akkor is megműtenéd, ha a saját gyermeked volna? Higgye el, nem egy
műtét maradt el emiatt. Farkas doktor is csak akkor fogja megműteni Katikát, ha
a helyében a saját gyermekét is megműtené."
Egy kétségem ezzel eloszlott, de még mindig féltem a műtéttől, még mindig
szerettem volna megúszni. Körülbelül két hete voltunk a klinikán, Kati egy-két
napig volt infúzió nélkül ezalatt. Az első vizsgálatok
már a vesére irányultak, megállapították, hogy a hólyagzáró izom nem működik.
Állandóan tele a hólyag pangó vizelettel, és ennek egy
része visszafolyik a vesékbe, gyulladásban tartva a vesemedencét. Ilyen
esetekben helytelen a préselés, amivel én próbálkoztam, mert a visszafolyást, a
refluxot is erősítem vele. A pécsiek, Magyarországon először, sajátos módszert
vezettek be az állandó ki- és visszaszivárgás elkerülésére: a háromóránkénti tiszta katéterezést.
Ennyi idő alatt az előző katéterezéssel teljesen kiürített hólyagban nincs
idejük a baktériumoknak elszaporodni. Ezzel elérik, hogy a hasonló gonddal küszködő
nagyobb, különben ép, gerincsérves gyermekek szobatisztává váljanak,
megszabaduljanak a pelenkától, és zavartalanul járhassanak közösségbe.
Általában csak öt éves kor után állítják be a katéterezést, amikor a gyermek
saját magának el tudja végezni. A reflux és a gyulladások miatt Katit is
elkezdték katéterezni. Engem is megtanítottak rá, míg bent voltunk a kórházban,
kellőképpen begyakoroltam, hogy otthon is folytathassam.
Alig evett valamit Kati. Harmadik naptól kezdett tejet inni, majd pár nap
múlva hajlandó volt néhány szem rizspelyhet elropogtatni. Attól kezdve az volt
a tápláléka. A kutacsa többnyire feszes volt, lüktetett, a seb a hátán piros,
duzzadt volt.
Március első napjainak egyikén az ebéd utáni csendes pihenőn észrevettem,
hogy Kati nyakán és mellkasán piros foltok jelennek meg. Nem akartam zavarni az
orvost, nem szóltam senkinek. Aztán furcsán, hangosan kezdte kapkodni a
levegőt, a piros foltok szaporodtak, a nyaka furcsán hátrabicsaklott. Rohantam
ki a folyosóra, épp jött Hock doktor. Behívtam Katihoz, aki ekkor már
kifacsarodott, megmerevedett karokkal feküdt, szaggatottan, kapkodva szedte a
levegőt, a szeme kifordulva. Hock doktor elrohant, pár szó utasítást
ordított a folyosón, szaladtak a nővérek, injekciók, infúzió, pár perc múlva a
görcs felengedett, Kati megnyugodott.
Az ágya fölött egymásra néztünk az orvossal: - Mi volt ez? - Nem tudom,
de ha maga nem ül itt mellette... - És ha a doktor úr
nem jött volna azonnal...
Az agynyomás erősödésére gyanakodtak. Kb. három nap múlva újra
megjelentek a piros foltok. Nem vártam meg a folytatást, azonnal hívtam az
orvost. Ekkor Farkas doktor is jelen volt. Az injekciók rögtön hatottak,
kialakult ugyan a görcs, de enyhébb volt, és csak pár másodpercig tartott. A
délutáni megbeszélés után Farkas doktor bejött hozzám, s elmondta, úgy
döntöttek, hogy mivel már kétszer volt életveszélyben az agynyomás miatt,
viszont még nincs olyan állapotban Kati, hogy a shunt-műtétet elvégezzék, az
agyban felgyűlt folyadékot kifelé fogják elvezetni egy elzárt rendszerben. A
klinikán még nem végezték ezt a beavatkozást, de külföldi tanulmányai során
gyakorolta. Ez a kis műtét arra is jó lesz, hogy állandóan vizsgálni tudják a
liquor állapotát, mert a shunt-műtét időpontja elsősorban attól függ, mikor
csökken le annyira a fehérjemennyiség a liquorban, hogy az elzáródás veszélye
megszűnjön. Reméli, most már belátom, hogy szükség van a műtétre. Hát igen.
Tovább nem tétováztam.
Még aznap, március hetedikén délután beszerelték Kati koponyájába a
kutacson keresztül a levezetésre szolgáló műanyag csövecskét. A cső egy
átlátszó mérőhengerbe torkollott, amit úgy kellett az ágyra helyezni, hogy a
cső kinti vége pár centivel magasabban legyen az agykamrában lévő másik
végénél. Így csak olyankor távozott a liquor, ha erősödött a belső nyomás.
Tizennyolc napig volt Kati koponyáján a felszerelés, ritkábban vehettem
ölbe, mert olyankor mindig le kellett zárni a drainage-t. Az
agynyomás-csökkenés pozitív hatásai azonnal érződtek: csökkent a láza, már nem
emelkedett 38 fölé. A levett liquort naponta vizsgálták, steril volt.
Lassan teltek a napok. Reggel nyolctól este fél hétig voltam bent a
kórházban, amikor Kati rosszul volt, éjjelre is mellette maradtam. Ültem az
ágya mellett. Márta, az éjszakás nővér megszánt, s éjszakára egy vékony
vászonruhát adott nekem, le is zuhanyozhattam. Jólesett a gondoskodása, 26-27
fok meleg volt állandóan a kórteremben.
Amikor nem maradtam bent, Anna néninél töltöttem az éjszakát. Esténként
sokat beszélgettünk. Érdekelte minden, nagy szeretettel, együttérzéssel
kérdezgetett az elmúlt tizenkét év eseményeiről. Azóta nem találkoztunk. Sokat
segített a bátorítása, a bizalma, a dicsérete. Elhitette velem, hogy valóban
olyan erős vagyok, mint amilyennek ő lát.
Esténként felhívott Álmos, így állandóan tudtam az otthoniakról. A másfél
hónap alatt két hétvégét töltöttem otthon, egyszer pedig Álmos jött le Pécsre a
három "naggyal". Megértették, hogy Katinak most nagyobb szüksége van
rám, mint nekik, de azért erősen hiányoztunk, nagyon vártak haza.
Egyik este azt telefonálta Álmos, hogy levelet kaptam Budapestről.
Névtelen levél volt. Valakinek nem tetszett, amit tőlem a 168 óra olvasói levelei közt olvasott. Egy rádiós adás után fogtam
tollat, s arra kértem Mester Ákost, hasson oda, hogy fiatal munkatársai ne a
román szekustisztek stílusában faggassák a magyar külügyminisztert és másokat. Álmos
elégette a kapott levelet, szerinte nem kell az ilyesmivel törődni.
Megpróbáltam én is elfelejteni, de nyugtalanított. Két hét múlva újabb levélről
számolt be Álmos, mostmár éreztem a hangján, hogy fel van háborodva. Ugyanaz a
kézírás, ocsmány szavak nekem címezve. Mostmár nem égette el, lehet, hogy még
szükség lesz rá. Mikor Húsvétra hazamentem, elolvastam. Megdöbbentett az izzó
gyűlölet, ami a szavakból, az írás lendületéből áradt. Az a pár sor a 168 órában ezt nem válthatta ki. Emögött
más van, de mi? Édesanyám megmutatta egy-két ismerősnek a faluban, s
egybehangzóan az volt a vélemény, hogy ezt valaki helybéli írogatja, akit
valamiért zavar, hogy mi ott élünk, és így akarja elérni, hogy elköltözzünk a
faluból. Ami azt illeti, elérte célját. Nem bánom, akárhová, csak el innen! Ez
volt jóakaróink tanácsa is, azt mondták, úgysem fognak az illetők békén hagyni,
míg el nem költözünk a faluból.
Elmentem Pécsett az OTP-be, hátha árulnak olcsó lakást, amit különböző
szociális kedvezményekkel, hosszúlejáratú kölcsönnel megvásárolhatnánk. Két
lehetőség is kínálkozott, egyik túl rövid határidőre kérte a jelentkezést, a
másik épületsort augusztusban kezdik építeni. Mikor lesz abból költözés? És hol
kap Álmos állást? Írtam Orfűre Nagy Bandó Andrásnak. Megígérte, hogy próbál
segíteni, bár Orfűn és környékén nincs semmi kilátás építészállásra. Elmentem a
püspökségre is, ők is ígértek üres plébániát a jugoszláv határ mellett hitoktatói
állással.
Március közepén műtötte Farkas doktor Brigittát. Hosszú műtét volt,
elvégezte a rekonstrukciót is, a kélét eltávolította, összevarrta a bőrt, és
behelyezte az agykamrába a shunt-öt. Az Amerikai úti idegsebészetről kapta a
készüléket, amely a szívkamrába vezeti a liquort. A műtét után hamar javult a
kislány állapota. Volt ugyan egy kis fertőzése, de ahhoz képest, mekkora
műtéteken esett át, gyorsan rendbe jött, egy hét múlva már fel lehetett ültetni
támogatva, hogy a liquorkeringés javuljon. A hátán a seb gyönyörűen gyógyult.
Bár féltem a műtéttől, jó volt elképzelni, hogy valamikor Kati háta is ilyen
sima lesz. Most föl sem merült, hogy elvégezzék Katin a rekonstrukciót, annyira
le volt gyengülve. Elég lesz neki most a shunt-műtét, a nagy gerincoperációra
majd visszajövünk, ha fölerősödött.
Március 25-re jegyezték elő Katit shunt-műtétre.
Előtte való napon behoztam a Franciaországból kapott shunt-öt, kértem Farkas
doktort, tanulmányozza át a prospektust, hátha jobb lesz azt beültetni Katinak.
Másnap reggel nem is találkoztam az orvossal, Katit háromnegyed 8-kor
bevitték a műtőbe. Karcsi, a műtős fiú, kétszer is kijött rágyújtani,
megnyugtatott, hogy minden rendben halad, jó kezekben van Kati: Erzsike
altatta, Farkas doktor műti, Jainsch doktor van mellette. Nem imádkoztam
szavakkal, csak ahogy ültem a padon a folyosón, úgy
éreztem, valami erő indul ki belőlem Isten felé, amely egyesül a Belőle kiáradó
fénnyel, és együtt sugározzák be a műtőben Katit és az orvosokat.
Tizenegykor kihozták Katit. Vastag pólya volt a fején, a kezén infúzió,
aludt. Farkas doktor mosolygott, elmondta, hogy minden rendben ment, végülis
azt a shunt-öt tette be, amit tőlem kapott, jobb rendszere van, mint a
németnek.
Kati szépen ébredt. Kicsit bágyadt volt és szomjas, nem ihatott, de
nyugodtan viselte a sorsát. Első éjjel bent maradtam. Másnap tovább javult az
állapota. Harmadnap volt egy kis hőemelkedése, de hamar elmúlt az is.
Lassacskán táplálni lehetett, lekerült róla az infúzió.
Akkor kezdtem érezni, mennyire fáradt vagyok. Megérkezett a harmadik
névtelen levél, ez már fenyegetést is tartalmazott: bárkit érhet baleset, az én
"fattyaimat" is. Ettől kezdve aludni se tudtam. Remegtem, már a
betegekkel se foglalkoztam olyan odaadással, mint azelőtt, szívesebben ültem a
széken Kati ágya mellett, és bámultam magam elé.
A mélypont a műtét utáni ötödik napon délután következett. Kis cigány barátom
megint az osztályon volt, de most a nagyobbacska gyerekek szobájában. Hallom
egyszer, hogy elkezd sírni, sír-sír keservesen, s óbégat. "mamă,
mamă!" Nem bírtam tovább, átmentem hozzá. Ült az ágyon, csuromvíz volt a
lepedője, a pizsamája, még a kötés is átnedvesedett a combján. Onnan hántották
le a bőrt, hogy pótolják a karján a hiányt. Csíphette szegényt a nedves géz.
Levetkőztettem, a szekrényből előszedtem tiszta pizsamát, tisztába tettem, s elkezdtem
felöltöztetni. Ekkor lépett be az egyik fiatal nővérke, aki mindig úgy
járt-kelt az osztályon, mintha valaki bántotta volna. Ingerülten odajött,
kivette a kezemből a tiszta pizsamát, és fojtott hangon így szólt: "Nézze,
anyuka, valaki már meg kell mondja magának, hogy túlzás,
amit csinál. Nem elég, hogy a maguk kórtermében beleszól a dolgokba, még ide is
átjön. A többieknek se tetszik, csak ők nem mernek szólni. Meglátja a főnővér
vagy a professzor úr, hogy az anyuka pelenkáz, s akkor mi kapunk ki, mert nem
végezzük rendesen a munkánkat". Stb., stb. Csak álltam, nem tudtam
megszólalni. Hebegni kezdtem, de nem is engedett szóhoz. "Nem érdekel, ha
megharagszik, valaki meg kell, hogy mondja már." Kitámolyogtam a kórteremből.
Visszaültem a székre Kati ágya mellé. Eszembe jutottak a jelenetek, amikor a nyakamba
fogóztak a gyerekek, láttam a mosolyokat, a könyörgő tekinteteket, amikor nem
tudtam segíteni, csak azzal, hogy mellettük maradtam. Láttam Andreát a szomszéd
kórteremben, aki nem engedte, hogy felgyújtsam a villanyt, mert az azt jelenti,
hogy este van, és már nem jön az anyukája - hányszor olvastam neki mesét, hogy
elaludjon -, és a többieket, akiknek a kórházi szenvedésén, úgy éreztem,
könnyítek egy kicsit. Ez mind rossz volt? Hiábavalóság? Ártottam vele a
nővéreknek? Bosszantottam őket, terhükre voltam, csak nem mertek szólni?
Fojtogatott a sírás. Kimentem a konyhába. Ott volt Emília nővér, de már nem
tudtam uralkodni magamon. Álltam az ablak előtt, és csorgott a könnyem. A
duzzogó nővérke bejött, elkezdett mosogatni. Emília kiment, én erőt vettem
magamon, s megszólaltam. "Itt engem akkora szeretettel fogadtak, amit nem
érdemeltem meg. Engedték, hogy bent legyek, ennem adtak, pedig senki sem
ismert. Úgy gondoltam, viszonzok valamit ebből a segítségből, ha megkönnyítem a
nővérek munkáját, s elvégzem, amit én is el tudok végezni. Tőlem senki semmit
nem fogadott el, se az orvosok, se a nővérek. Ennyit tudtam adni, hogy
foglalkoztam a gyerekekkel. A kis cigányfiú meg különösen a szívemhez nőtt,
hisz egy darabig a Kati szobájában volt, ott ismertem meg, s én voltam az
egyetlen, aki tudott beszélni vele, mert csak románul értett." A beszédtől
egy kicsit lehiggadtam, s visszamentem Katihoz. De már nem tudtam helyrejönni.
Olyan voltam, mint egy leeresztett léggömb. Amennyi energia bennem volt, amivel
végig tudtam csinálni ezt a hat hetet, az mind
elszállt, kiégettnek, üresnek éreztem magam.
S ez az állapot többé nem változott. Néha egy-egy pillanatra felvillant
valami fénysugár, egy-egy pillanatra kizökkentem a fásultságból, de ez nem
sokáig tartott. Kati rohamos javulását is közömbösen vettem tudomásul.
Pedig otthonról nagyon jó hírt kaptam. Levél érkezett az Új Kalász című katolikus folyóirat
főszerkesztőjétől, akinek megírtam állás- és lakásgondjainkat. Azt írta,
tudomására jutott, hogy a Budai Hegyekben, valahol a Petneházy rét tájékán a
Magyar Cserkészszövetség nemzetközi cserkészparkot létesített, és oda keresnek
gondnokot. A cserkészvezetőség úgy vélte, hogy egy sokgyermekes erdélyi család
is megfelelő volna, akiken ezzel segíthetnének. Ők biztosan keveset mozdulnának
el otthonról, fő feladatuk a terület őrzése volna. A főszerkesztőnő, Mária
néni, rögtön jelezte a Cserkészszövetségnek, hogy mi vagyunk. Engem arra kért a
levélben, hogy ha megfelel nekünk ez a munka a szolgálati lakással, mi is
vegyük fel a kapcsolatot a vezetőséggel.
Hogy megfelel-e? Szebb a legszebb álmainknál. A Budai hegyekben lakni!
Isten veled, Alföld! Megkerestük Anna nénivel a Petneházy rétet a Budapest
térképen. Rajta volt a szélén, tehát a várostól sem lesz messze. És bár nem
taníthatok, sok-sok fiatal lesz körülöttem. Cserkészpark! A cserkészet mindig
valami csodálatos fényben ragyogott előttem, aminek az emlegetése kemény,
meglett emberek szemébe könnyeket csalt. Édesapám cserkésztiszt volt valamikor,
később pedig, ha már csapata nem lehetett, minket próbált a cserkészet szellemében
nevelni. Borikáék altatódala éveken át a cserkészek tábortűz-záró éneke volt:
"Szellő zúg távol, alszik a tábor..."
Hazamenetelünk előtti este a mindig duzzogó nővérke odajött hozzám.
"Én soha életemben senkitől, még az édesanyámtól sem kértem bocsánatot. De
most kérem, bocsásson meg." Szó nélkül átöleltem, megpusziltam. Hát mégsem
hagyom el úgy a kórházat, hogy rossz emlékem maradjon róla. Leültem a székre,
megszokott helyemre, bekapcsoltam a magnót Katinak. Már nem volt a fején a
kötés, láztalan volt, csak még nagyon gyenge. Megfogtam a kezét. A 100 Folk
Celsius, Heilig Gábor énekelt, úgy éreztem, most nekünk szól a dal: "Ne
félj, vigyázok rád, melletted leszek, / Vigyázom minden léptedet, / És amíg
szükséged lesz rám, / Neked is csodát rejt a világ."
Másnap reggel öt órakor lehoztam a csomagjaimat Anna nénitől. Hatkor már
ott volt értünk a mentő a kórház udvarán.
Elindultunk. Hazafelé megyünk, új élet, új remények felé. Köszönöm, Uram!
Köszönöm, hogy velünk voltál, hogy az öledben tartottál, amikor a legnehezebb
volt. Köszönöm, hogy megtartottad ezt a drága kicsi életet. Áldd meg azokat,
akik segítettek ebben. Csak arra kérlek, Uram, most, hogy újra letettél a
földre, maradj mellettem. Maradj mellettünk, segíts, tölts fel újra
szereteteddel, hogy bírjam tovább, amíg szükségük van rám, amíg rám bízod őket.
Ámen.
