Esquelbecq macskaköves főterének egyik oldalán áll a templom. A teret többi
oldalon színes, két-háromszintes, szorosan egymáshoz tapadó, régi lakóházak
keretezik. Szentendrét idézte fel bennem a látvány. A téren már gyülekeztek az
autók. A Monsieur le Curé - a plébános - a templom bejáratánál állt.
Marie-France bemutatott, s megkérdezte, áldozhatok-e. Az atya egy pillanatig
gondolkozott, aztán azt válaszolta, biztos, ami biztos, gyónjak meg. Pár percet
adott a felkészülésre, aztán kért, menjek vele az oltárhoz. Letérdeltünk egymás
mellé az oltárral szemben. Mosolyogva biztatott, gyónjak, amilyen nyelven
jólesik, ő ért egy keveset angolul, de Akinek a bűnvallás szól, megérti az
anyanyelvemen is. Az angolt választottam, talán udvariasságból, ő latinul
oldozott fel, majd franciául kiadta a penitenciát. Visszatértem a főhajóba,
leültem Marie-France mellé. Mivel náluk megjelenik egy havi kiadvány, Imádkozzunk az Egyházzal címmel, amely
minden vasárnapra közli a mise teljes szövegét s az ajánlott énekeket dallammal
együtt, nem volt nehéz bekapcsolódnom a szertartásba. A körülöttem ülők kedvesen
mosolyogva nyugtázták igyekezetemet. Itt éltem át először azt is, milyen ereje
van az egymás kezét fogva elmondott Miatyánknak.
Az egyetemes könyörgések után Marie-France előrement a mikrofonhoz, pár
szóval bemutatott minket, s miután hálát adott az Úristennek, mert lehetővé
tette számukra, hogy együtt lehetnek egy Romániából érkezett édesanyával és
gyermekével, kérte a közösséget, imádkozzanak együtt Kati gyógyulásáért. Ezt az
imát utóbb nekem ajándékozta, kincsként őrzöm ma is.
Kifelé menet sokan odajöttek hozzánk, kezet nyújtottak, örömüket fejezték
ki, hogy megismerhettek. Kati végig az ölemben volt, csak a gyónás alatt adtam
át Marie-France-nak. Házigazdánk megmutatta a templom előterében lévő nagy
falitáblát, amelyen a Kelet-Európában, s különösen Romániában élő keresztény
testvérekért mondott könyörgések, folyóiratokból kivágott fotók és a Kati
kinagyított képe volt kiállítva. Egy ilyen távoli, kicsi francia városban
hónapok óta imádkoztak értünk.
Ebéd után a családdal kocsiba ültünk, és átutaztunk Dunkerque-be. Meglátogattuk
Pierre kórházban lévő édesanyját. Belépve a Poliklinika épületébe, tökéletesen
hangszigetelt, széles, világos folyosókon mentünk tovább, a fordulók le voltak
kerekítve, még az üvegfalú fülke is, ahol az ügyeletes nővér ült, félkör alakú
volt. Kis előtérből nyílt a kétágyas betegszoba. Az ágyak között hűtőszekrény,
rajta rádió, telefon és különböző színű gombok: hívó és riasztógomb, és az
ágyakkal szemközti falra ferdén felszerelt televízió indító gombja. Az előtérből
nyílt a szobához tartozó WC és zuhanyozó. A hatalmas ablakból a háztetők felett
a kikötőig lehetett látni. Még ez a beteg néni is örült nekünk, kérdezgetett,
és igazi nagymamásan próbálta megnevettetni Katit. Ez sikerült is. Kati egész
utunk során úgy viselkedett, mint akinek természetes életformája az állandó
költözés, új arcok, új környezet látványa: nyugodt, békés volt.
A kórházból lementünk a tengerpartra. Otthon sosem jutottam el a Fekete-tengerre,
ezért különösen nagy élmény volt az Északi-tenger. Sajnos olyan erősen és
kitartóan fújt a szél, hogy nem mertünk Katival sokáig sétálni a homokban. A
kikötő kevésbé hatott rám, túl sok volt a rúd, a cső, a vas, rengeteg autó,
zaj, még a Marseille-ből éppen befutó hófehér utasszállító látványa sem
ragadott meg. A tenger, a maga végtelenségével, megszólított, felelt rá egy
hang valahol a lelkem mélyén, ismerősként köszöntötték egymást. De a kikötői
nyüzsgés idegen volt mindattól, amit valaha láttam és szerettem, sajátomnak
éreztem.
A vasárnapi vacsora annyiban különbözött az előzőtől, hogy egy-egy
vékonyka szelet préselt sonkát is kaptunk a paradicsom és a karfiol mellé.
Másnap délelőtt vendégek érkeztek. Nicole, a négygyermekes
"szomszédasszony" (ő lakott hozzánk a legközelebb, egy kilométerre, a
város irányában), és Lucile, a barátnője. Külsőre tökéletes ellentétei voltak
egymásnak. Nicole fekete hajú, kreolbőrű, örökké nevető és nevettető 45 éves
asszony, mindig piros blúzt viselt, és rengeteget dohányzott. Lucile fehérbőrű
volt, kék szemű, szőke hajú, halványkék ruhát hordott, lassan, megfontoltan beszélt,
ő volt az egyetlen, akinek minden szavát értettem. Lengyel volt az édesanyja,
de ő már Franciaországban született, s a franciát tartotta anyanyelvének. Ők is
levittek a tengerpartra, sajnáltam csökkenteni az örömüket, igyekeztem úgy
viselkedni, mintha velük pillantanám meg először az Északi-tengert. Ez szinte
igaz is volt, mert ragyogó napsütésben, teljes szélcsendben értünk a partra,
egészen más arcát mutatta most a tenger. Akkora adag ananászfagylaltot vett
nekem Lucile, hogy bármennyire sajnáltam, kénytelen voltam felét a szemétbe
dobni. Már harmadik napja csak francia szót hallottam magam körül, egyre
könnyebben tudtam én is kifejezni magam. Késő délutánig együtt voltunk, s
lényegében sosem akadt el a beszélgetés az értetlenség miatt. Sokat
kérdezgettek az otthoni életünkről, arról, hogyan lehet háztartást vezetni,
főzni ott, ahol semmi sincs, egészségesnek maradni télen az alig fűtött
lakásokban, s vidámnak a 3-4 órás esti áramszünetek idején.
A hét többi napján sem ültünk tétlenül. Látogatók jöttek-mentek. Volt,
aki csak beugrott, hogy Katit lássa, mások ajándékot hoztak, beszélgettek,
adakoztak. Kaptunk néhány gyönyörű albumot, Nicole meglepett egy frissen
megjelent katolikus enciklopédiával, a Théo-val,
egy másik család elegáns, összecsukható babakocsit ajándékozott Katinak. Ezért
most különösen hálás voltam, nem kellett már mindenhová a hasamon cipelnem.
Közben Marie-France gyűjtötte a pénzadományokat. Elhíresztelte a városban, hogy
a Kati műtétéhez harmincezer frankra volna szükség, ami igaz is volt. A hölgy,
aki minket Párizsba hozatott, az útiköltségen kívül máshoz nem tud
hozzájárulni, ezért Marie-France kéri, hogy aki tud, segítsen. Minden frankot
boldogan rakott a többi közé, esténként Hélène is átjött megszámolni a
bevételt. Különösen büszkék voltak arra, hogy a városka polgármestere is
küldött 500 frankot egy meleghangú levél kíséretében. Nagyon akartak segíteni,
de igen rövid volt az idő.
Megtudtam végre azt is, hogy a címünket egy nemzetközi keresztény szervezet,
a Christian Solidarity International juttatta el hozzájuk, ennek tagja Marie-France
és a barátnői. A szervezetnek Németországban, Svájcban, Belgiumban és
Franciaországban vannak központjai. Hogy ők honnan tudták meg a címemet, azt
azóta sem tudom, csak sejtem, hogy valamelyik magyarországi barátnőmtől, akinek
voltak nyugati kapcsolatai.
Számomra addig ismeretlen volt az az életforma, amit ezek az asszonyok
éltek. Alig néhánynak volt állandó munkahelye, mint Hélène-nek az
iskola. Ő fáradtabb, hajszoltabb is volt a többieknél. Nicole, Lucile,
Marie-France és még jó néhány ismerősünk reggel útratette a családot:
gyerekeket iskolába, férjet munkahelyre, aztán rendet raktak, telefonáltak
egy-két barátnőnek, s hol itt, hol ott összegyűltek ketten-hárman.
Beszélgettek, sétáltak, vásárolni mentek, délben ettek valamit, aztán pihentek,
tévét néztek, olvastak, délután megint meglátogatták egymást. Volt idejük
töprengeni: hol, kin, hogyan lehetne segíteni, milyen előadásokat,
összejöveteleket, jótékonysági akciókat lehetne szervezni. Főzni csak hétvégén
kellett komolyabban, hétközben csak a vacsorakészítés jelentett munkát. Nekik
is megvoltak a maguk gondjai, hisz általában még iskolások voltak a gyermekek.
Különösen az ő jövőjük, a felvételik, a munkalehetőségek, az állandóan romló
anyagi helyzet jelentett problémát. De azt a stresszt, rohanást, hajszát, ami
Kelet-Európában van, ők nem ismerik. Kiegyensúlyozottak, derűsek, s mert sokat
imádkoznak, ha bajban vannak sem kapkodnak fűhöz-fához, nem esnek kétségbe.
Elég nyugodt élettempójuk van ahhoz, hogy rögtön eszükbe jusson: saját erőből
úgysem mennek semmire, bízzák Istenre a kiúttalannak látszó helyzeteket, s ők
maguk ésszerűen, józanul, kapkodás nélkül igyekezzenek kijutni a bajból.
Északi tartózkodásunk legszebb napja a csütörtök volt. Lucile és férje,
Alexander, egésznapos kirándulásra vittek. Előbb egy kedvelt kirándulóhelyüket
mutatták meg: egy sokszáz hektáros, gondosan ápolt erdőbe mentünk. Már ahogy
közeledtünk, lassítani kellett, mert százméterenként mesterséges buckák
késztették fékezésre a vezetőket. (Akkor még nem ismertük a fekvőrendőröket.)
Az erdő szélén tiltó tábla jelezte, hogy bár folytatódik az aszfalt, a
négykerekű járműveknek tilos behajtani.
Évszázados fák között sétálva negyed óra múlva egy tiszta vizű kis tóhoz
értünk. Rengeteg vadkacsa úszkált a part közelében. Katit levittem a vízhez,
hogy ő is láthassa őket. Szelídek voltak, egy kacsamama öt kis csibéjével
egészen közel úszott hozzánk. Körbesétáltuk a tavat, majd egy padon megettük a
magunkkal hozott szendvicset. Amikor egy kocogó pár a tavat megkerülve
harmadszor futott el előttünk, továbbindultunk.
Az erdei séta után egy műemlék jellegű városka központjában folyó régészeti
ásatásokat néztük meg, majd félórás kocsikázás után elénk tárult a környék
gyöngyszeme: St. Omer. Hatalmas gótikus katedrális uralja a várost. Arra
gondoltam, mostmár azt sem bánom, ha úgy kell elhagynom Párizst, hogy nem látom
a Notre-Dame-ot. Ennél nem lehet lenyűgözőbb. Ezt a tökéletes szépséget nem
lehet túlszárnyalni az építészetben. Nehezen találtuk meg a kanyargó kis utcát,
ami a bejárathoz vezetett, de így legalább többször körbejárhattuk kellő
távolságból, hogy minden oldalról megcsodálhassuk változatos csipkézetét.
Mikor beléptünk, csend volt, ám ahogy a kórus alól kiértünk a főhajóba,
megszólalt az orgona. Meg kellett állnom. Ez nem lehet véletlen, ez nekem szól:
a kórus halkan énekelni kezdte a Salve Festa Dies kezdetű gregorián húsvéti
himnuszt. Ez volt a kedvenc gregorián énekem, rajta van azon a kazettán, amit
tíz éve, diákkoromban másoltam át egy német lemezről, s amit sikerült
hazacsempésznem. Ez jelképezte számomra a húsvéti örömhírt. Mióta megvan,
minden évben bekapcsoltam nagyszombat este, hogy bár így, egy kazetta segítségével,
a himnusz végén felzengő harangszót hallgatva, egyesülhessek a világ összes
katolikus templomában és kolostorában ujjongó keresztények örömével, akik
együtt élhetik át azt a pillanatot, amikor a kétnapi csend után egyszerre szólal
meg az orgona és a templom összes harangjai, jelképezve Krisztus feltámadását.
Csak amikor újra csend lett, indultunk tovább, hogy lassan körbejárva, a St. Omer-i
katedrális belső terének szépségét is magunkba fogadjuk.
St. Omer után hazafelé vitt az utunk. Elfáradtam, vacsora után Katival
együtt én is lefeküdtem.
A kirándulás másnapján búcsút mondtunk a háziaknak, és a hátralévő
napokra átköltöztünk Nicole-ékhoz. Ők is tanyán laktak. Nicole férje igazgató
volt egy dunkerque-i gyárban. A ház és környéke híven tükrözte, hogy semmiben
sem szenvednek hiányt. A négy gyerek négy szobája fenn volt az emeleten, ezek
egyikébe költöztünk mi be Katival. A két nagylány - Marie és Caroline, 14-16
évesek - talán örült is, hogy összeköltözhetett. Ők már elég önállóak voltak.
Otthon töltötték a vakáció első napjait, olvastak, játszottak az apjuk számítógépén,
tollasoztak, este beültek a kocsiba, s bementek a városba a barátaikhoz. Míg
náluk voltunk, betartották pontosan a tizenegy órai hazaérkezést. Akkor kezdett
sötétedni.
Hamar rájöttem, hogy Nicole természetének az örök mókázás, amit addig
tapasztaltam, nem a legjellemzőbb vonása. Miután végigvezetett a házon, és
mindent megmutogatott, visszaértünk a földszinti nappaliba, levett egy
fényképet a szekrényről, és könnyes szemmel mutatta nekem. Egy pár hónapos
kisbabát ábrázolt. Ő született negyediknek, de valami rendellenessége volt, és
tízhónapos korában meghalt. Ezért érzett minket Nicole az első perctől közel
magához. Míg együtt voltunk, úgy viselkedett velem, mintha testvérek lennénk,
de én volnék a tapasztaltabb, idősebb.
Szombaton Lucile-ékhez mentünk ebédelni. Az ő otthonuk másképpen tükrözte
a jólétet. Nicole-éknál minden vadonatúj volt, minden makulátlanul ragyogott.
Lucile-ék idősebbek voltak, egyetlen lányuk már férjhez ment, nem lakott
otthon. Ebben a házban minden régi volt. Szépen rendben tartott antik bútorok,
faliórák, porcelánok, csecsebecsék, márkás festmények, szőnyegek, függönyök,
egy régi családi kép a falon a férj, Alexander családjáról, s egy öreg bányászlámpa
a dédnagyapától. Minden tárgyhoz valami emlék fűződött. Alexander, a
mintanagyapa, elvitte Katit kocsikázni, ezalatt Lucile megmutatta a kertjét. Legjobban
a házat körülvevő széles, teljes pompájában kéklő levendulaágyás tetszett.
Az ebédet közösen készítették. Étvágygerjesztőnek különféle sós
ropogtatnivalókat kínált Lucile a konyhában, gyűszűnyi, sűrű, vörös burgundi
bort ittunk hozzá. A főétkezéshez az ebédlőben ültünk asztalhoz. Leves itt sem
volt. Egészben sült ponty volt a fő fogás, párolt vegyeszöldség körettel.
Alexander négyféle mártást készített hozzá. Aztán gyümölcs, sajt és bor. Ebéd
után a teraszon fagylaltoztunk, majd visszatértünk Nicole-ékhoz. Nem búcsúztunk
el Lucile-éktól véglegesen, mert hétfőn ők fognak kikísérni a vonathoz. Nicole-nak
be kell mennie a városba egyik gyermeke felvételijét rendezni.
Vasárnap újból templomba mentünk. Valami helyi szervezet, egylet megalakulásának
50. évfordulóját ünnepelték. Mise után kék egyenruhás öregurak sorakoztak fel
az oltár előtt, fogadalom-megújítás és zászlócsere volt, az új zászlójukat megáldotta
a tisztelendő atya, majd énekeltek, s végül kivonultak a templomból. Megízleltem
valamit apáink korából, amikor a templomnak még ilyenfajta közösségépítő
szerepe is volt az emberek életében. A templomtéren díszfelvonulás következett,
s egy fúvószenekar játszani kezdte a Marseilles-t. Kértem Hélène-t - ő
kísért el a templomba -, maradjunk még, hadd hallgassam végig a himnuszt. Nem
értette, miért olyan nagy élmény nekem, hogy Franciaországban, egy szabadtéri
ünnepségen hallgathatom "eredetiben" a Marseilles-t.
Nicole-éknál ebédeltünk. Délután eljött Hélène. Beszámolt róla,
hogy minden igyekezetük ellenére csak 6500 frankot sikerült összegyűjteniük.
Kérte, próbáljunk beszélni az orvossal, végezze el a műtétet
"hitelbe", több forrásból várnak még pénzt, pár hónap alatt egészen
biztosan meglesz a teljes összeg. Megkérdeztem, nem kerülnek-e kellemetlen helyzetbe,
ha valamilyen okból elmarad a műtét, vagy az orvos nem vállalja. Vissza
tudják-e adni a pénzt, vagy van-e mire felhasználniuk, mert én nem fogadhatom
el csak akkor, ha Katinak szüksége van rá. Megnyugtatott, nem lesz belőle semmi
gond, ha megmarad a pénz, senki sem fog csalódni. Megköszöntem neki mindent,
megígértem, hogy levélben jelentkezem, aztán elbúcsúztunk.
Mióta eljöttünk Párizsból, nyugtalanított, milyen vizsgálatot akar az
orvos kedden Katin elvégeztetni. Mi az a scanner? Hélène-t kérdeztem, ő
hallott róla, de nem tudta pontosan, mi is az. Este vacsora után leültünk
Nicole-ékkal a tévé elé híradót nézni. A fő politikai hírek után áttértek a
napi eseményekre, s ezek közt egy riportot közvetítettek Párizsból, egy nemzetközi
orvosi műszer-kiállításról. Három scanner szerepelt a képeken, ebből egyértelmű
választ kaptam, hogy itt a computer tomograph-ot mondják scannernek, tehát
CT-vizsgálat következik kedden.
10 órakor Nicole megkért, menjek ki vele a teraszra. Leültünk a kertbe
vezető lépcsőre. Vodka, a csöpp kis sárga keverékkutya, gazdasszonya ölébe
gömbölyödött. Nicole rámutatott szemben, a pázsit túlsó sarkán álló három kis
nyírfára. Elmondta, hogy ezen a vidéken az a hagyomány, hogy a nyírfa
szerencsét hoz, ezért minden ház mellé ültetnek egy kis nyírfacsoportot. Aztán
átkarolta a vállamat, s kért, hogy maradjunk csöndben, nézzük az alkonyati
kertet néhány percig, és soha ne felejtsük el ezt az estét. Kb. 10 perc múlva
felálltunk, mindketten sírva mentünk be a házba.
Reggel Lucile-ék értünk jöttek. Nicole már korán elment.
Összecsomagoltam, most már eggyel több csomagom volt, mert a kocsit is vinnem
kellett. A többi ajándékot, az Hélène-től kapott ruhákat
Marie-France-éknál hagytam, ők majd postán elküldik Budapestre.
Alexander segített felrakni a csomagokat. Ők is sírva búcsúztak tőlünk,
aztán felszálltunk, s rövidesen visszaindult velünk a vonat Párizs felé.
Míg mi oda voltunk, Klára beszélt a professzorral. Megegyeztek, hogy
kedden reggel bevisszük Katit, és felveszik a kórházba. Aznap ébredés után még
szorosabban öleltem magamhoz kicsi lányomat, mint máskor. Nagyon féltem a
műtéttől: egy vékony, műanyag csövet helyeznek be a koponyacsonton át az egyik
agykamrába, majd hozzácsatlakoztatva a nyomást beállító szelepet, egy hajlékony
csövet vezetnek végig a bőre alatt a hasüregig, hogy túlnyomás esetén levezesse
az agyvizet.
Még hátra volt a CT. Reggel nyolcra bementünk a kórházba. Klára elkísért,
kilencig velünk maradhatott. A portáról a harmadik emeletre irányítottak, ott
voltak a kórtermek. Még alig kezdődött el a nap, egy-két nővér, takarítónő
lézengett a folyosón, szennyes ruhákat, tiszta ágyneműt hurcoltak. Egyiküket
megkérdezte Klára, vajon hol van fenntartva hely Kati számára. Az kelletlenül
végigmért bennünket, majd bement egy ajtón. Pár perc múlva kijött, és megmondta
a szobaszámot. Megkerestük a kórtermet, épp bent volt két fiatal nővérke, az
egyik ágyat húzták át. A földön, alacsony ülőkébe csatolva nagyfejű, sovány
félvér kisfiú üldögélt. Három éves lehetett, látszott rajta, hogy értelmi
sérült. Bamba tekintettel nézte a kezeit, csóválta, nyújtogatta őket. A feje le
volt borotválva, egyik fülétől a másikig, keresztül a feje búbján frissen
behegedt vágás húzódott. Három ágy volt a szobában. A nővérek egy pillanatra
abbahagyták a beszélgetést, megkérdezték, mit akarunk. Válaszunk után az egyik
megmutatta, melyik lehet Kati ágya, kérte, pakoljunk le, majd visszatért a társához,
közben fél méterrel arrább taszította a kisfiút, mert útjában volt. Sivár,
rideg, szeretetlen környezet. Hát nem! Álltam, szorítottam Katit, egy
pillanatra átéltem, hogy beteszem az ágyba, aztán itthagyom. Úgy, ahogy voltam,
Katival, elindultam az ajtó felé. El innen, amíg nem késő! Szóltak, tegyem le a
kislányt. Valahogy kinyögtem, hogy még előbb le kell vinnem a scannerre. Vállat
vontak, beszélgettek tovább.
Egy másik épületszárny földszintjén volt a CT. Épp bevittek valakit,
mikor megérkeztünk. Leültünk a folyosón. Félóra múlva Klára elment, adott egy
kulcsot, hogy be tudjak menni a lakásba, ha senki sem lenne otthon. Újabb
félóra telt el, mire kijött egy idősebb ápolónő, átvette a papírjainkat, s
mondta, várjunk. Kati már nagyon éhes volt, a CT előtt négy órával nem szabad
enni az altatás miatt, az esti teje óta nem kapott semmit. Sétálgattam vele a
folyosón. Akik arra jártak, úgy néztek ránk, mint otthon a kényes nagyságák a
cigányokra szoktak: mit keresnek ezek itt, mit rontják a levegőt ezek a csóró
idegenek. Aztán kijött az iménti hölgy, valamit hadart. Kértem, mondja
lassabban, hogy megérthessem. Erre ideges lett, de nagy nehezen rájöttem, azt
akarja tudni, adhat-e kúpot a gyereknek, tudja-e tartani, mert ők kúppal
altatnak, ami fél órán át hat. Mikor igent mondtam, kikapta a kezemből a
kislányt, és eltűnt vele az ajtó mögött. Pár percig hallottam, hogy sír, aztán
csend lett. Rögtön ezután egy csoport fehér ruhás, ápolt társaság érkezett,
idősebb férfi hajlongott előttük. Angolul beszélgettek, orvosi küldöttség, azért
jöttek, hogy megtekintsék a kórházat. Nagy hangon társalogva becsődültek a
CT-vizsgálóba. Türelmetlenül vártam. Fél óra múlva Kati sírni kezdett. Rövidesen
kijött a csoport, s továbbmentek a folyosón. Kati sírása ordítássá erősödött.
Sosem hallottam még ilyen keservesen, kétségbeesetten sírni. Mindig ügyeltem,
nehogy sírni kezdjen, mert az nagyon megnövelte a nyomást az agyban. Pontosan
negyven percig tartott az ordítás. Azt hittem, megőrülök. Akkor kivágódott az
ajtó, kijött a hölgy, szó szerint kezembe lökte az ordító kislányt, és
visszament. Kati alig kapott levegőt. Csuromvizes volt az izzadságtól, pihés
kis haja csapzottan simult a fejbőréhez. Az egyik szemhéja egészen be volt
nyomva, a szeme egyáltalán nem látszott, a szemöldöke, a homloka tele volt
sűrű, vörös csíkokkal. Megértettem a sírás okát. A vendégek miatt nem tudták a
vizsgálatot elvégezni, amíg aludt a kislány, felébredt, sírni kezdett, s hogy
ne mozdítsa meg a fejét a készülékben, valamit szorosan a fejére csavartak és
lekötözték. Elkeseredett dühöt éreztem: hogy képesek így megkínozni egy ilyen
gyermeket? Simogattam, becézgettem, nyugtatgattam, abban bíztam, a fáradtságtól
elalszik, s az éhséget nem fogja érezni, hisz még hosszú ideig nem adhatok neki
semmit. Vagy tíz perc múlva kijött az a nő, és rám mordult, mit akarok még.
Mondtam, kérem az eredményeket, mert el kell vinnem a professzorhoz. Bement,
egy nagy borítékkal jött vissza, s a kezembe nyomta. Leültem, hogy megnézzem, s
észrevettem, hogy a budapesti felvételek, amiket beadtam, hiányoznak. Próbáltam
kopogtatni, de nem nyitottak ajtót. Kerestem valakit, akit beküldhetnék, végül
egy nyitott ajtajú irodába mentem be, s remegve próbáltam megmagyarázni,
segítsen már valaki, hozza ki a papírokat, mert szükségem van rájuk az
összehasonlításhoz. Egy kedves arcú, szemüveges nő megértette, mit akarok,
leültetett, és kihozta a felvételeket. Tőle meg mertem kérdezni, hol találhatom
meg Kahn professzort. Telefonon megtudta, hogy háromtól rendel a harmadik
emeleti rendelőben. Megköszöntem, és kitámolyogtam. Akkor már biztos voltam benne,
hogy nem hagyom itt Katit. Megmondta az orvos, hogy nem sürgős a műtét.
Hazamegyünk, Budapesten újra elmegyek az Amerikai útra, s megbeszélem velük,
megműtik-e most, vagy talán ráér, mikor áttelepülünk. Talán egy év múlva, ha
Isten is úgy akarja.
Lehet, hogy el voltam kényeztetve Kati születése óta, mert mindenkitől
csak jóságot és szeretetet tapasztaltam, de annyira rosszulesett, ahogy ebben a
kórházban bántak a kislánnyal, hogy legszívesebben azonnal, szó nélkül
hazaindultam volna.
Egy óra volt. A kórház udvarán utolért egy fiatal néger nő, valami
iratokat vitt a hóna alatt. Láthatta elesettségemet - meleg volt, Kati aludt,
nehezen vittem, nagyon fáradt voltam már -, mert megszólított, és megkérdezte,
hova szeretnék menni. Mondtam, hogy Kahn professzor délutáni rendelésére. Rám
mosolygott, hívott, menjek vele, elvezet odáig. Felmentünk a lifttel, én
kiszálltam a harmadikon, ő továbbment. Nagyon hálás voltam a mosolyáért. Négerként
ő talán átérezte, mit élek át.
Széles, vastagon bélelt folyosóra értünk ki, szemben nyitva volt egy
ajtó. Beléptem. Hatalmas, 5-6 oszlopon nyugvó várócsarnokban voltunk. A padlót
vastag, zöld szőnyeg fedte. Puha, mély fotelek álltak alacsony asztalkák
mellett. Polcokon játékok, könyvek, autók, babák, labdák, építőkockák. A félkör
alakú terem egyik harmadában két méter magas megmászható játszóvár állott. A
jobboldali fal előtt pult, mögötte asztalok, két szék, hátul irattartó polcok.
Öt orvos rendelője nyílt a váróból. Nemsokára egy szemüveges, kontyos, fiatal
néger nő ült le az egyik, pult mögötti székre. Odamentem, s megkérdeztem, hol
találhatnám meg Kahn professzort. A már ismert tekintettel rám nézett, s
megkérdezte, elő vagyunk-e jegyezve mára. Mondtam, nem tudom, a scanner
eredményeket szeretném megmutatni. Megnézte a listáját, persze nem szerepeltünk
rajta, de kérte, adjam oda neki, amit hoztam, majd ő beviszi a professzorhoz,
üljünk le. Újabb várakozás. Kati felébredt, most már meg mertem itatni. Gyűltek
a betegek. Ahogy nézegettem őket, kezdtem megérteni, miért mér minket végig
mindenki azzal a tekintettel. Rajtam ál-farmerszoknya volt vászonblúzzal, Katin
egyszerű rugdalózó. Hiányzott a selyem, a csipke, a smink, a frizura - na és a
fellépés: a gazdag ember önbizalma. Nem tudom, mi bajuk lehetett azoknak a
gyermekeknek, vad hancúrozást csaptak valamennyien. A bájos anyukák, apukák
alig győzték csitítani őket. Egyetlen komoly beteget láttam. Egy negyvenes,
cicomátlan, komoly arcú édesanya tolta be tizenéves fiát tolókocsin. A pultnál
kérte, tegyék lehetővé, hogy valahova lefektethesse a gyermekét a várakozás
alatt, mert fájt neki az ülés. Visszautasították, itt nincs ágy. Kérte az
asszony, hadd vihesse be valamelyik szobába addig, amíg sorra kerül. Nem és
nem. Erre az anya mérges lett, kiemelte a fiát a kocsiból, s végigfektette
hason a szőnyegpadlón, maga pedig beült a legközelebbi fotelba. Dohogva állt
fel a hölgy a pult mögül, kiment, s nemsokára egy kékköpenyes, idősebb ember
betolt egy hordágyat, és segített ráemelni a fiút. Hogy a látvány ne rontsa a
hangulatot, áttolták egy szomszédos szobába.
Fél négy körül láttam, hogy a
titkárnő a Kati borítékjával végigvonul a várón, és eltűnik egy ajtó mögött.
Két beteg között kéredzhetett be a professzorhoz. Nemsokára kijött, odajött
hozzánk, átadta a felvételeket, s azt mondta, a professzor üzeni, minden
rendben, vihetem a kislányt felvételre. Kértem a nőt, legyen szíves, mondja meg
a professzornak, hogy mindenképpen beszélni akarok vele, két percet kérek.
Kelletlenül bár, de visszament. A professzor kiüzent, hogy amint a bent lévő
beteg kijön, beszélhetek vele. Rövidesen kilépett egy kislány és az anyukája, a
professzor vidám arccal kísérte ki őket. Mi már ott voltunk az ajtó előtt.
Amikor meglátott, elkomorult, és beengedett. Bent felém fordult, és nagyon szigorúan
így szólt angolul: "Asszonyom, én önöket nem fogadhatom a
magánrendelésemen!" Szelíden válaszoltam: értem én, professzor úr, de
búcsúzni jöttünk, nem akartam szó nélkül hazautazni. Megenyhült, megkérdezte,
miért határoztam így. Mondtam, hogy elsősorban pénzügyi okai vannak, nem várhatom
el a barátaimtól ezt az áldozatot. Ha - mint mondta - nem sürgős a műtét,
hazamegyünk, s Budapesten, ha átköltözünk, ingyen is elvégzik. Sajnálkozott,
hogy akkor nem lett volna szükség a délelőtti scannerre - na nem a kislányt sajnálta
(nem is tudhatta, mi történt), hanem a fölöslegesen kidobott 1250 frankot,
amibe a vizsgálat került. Megköszöntem a jóindulatát, kezet fogtunk - s minket
is mosolyogva kísért az ajtóig.
Szinte futva menekültem. Úgy éreztem, megmentettem Kati életét. Nem volt
bennem semmi félelem, aggódás a jövőtől, csak a megkönnyebbülés, hogy ettől a
közeli veszedelemtől megszabadult. Azzal sem törődtem, mit fognak gondolni mások,
hiába tettük meg ezt a nagy utat, hiába költötték ránk a pénzt. Nem volt
hiábavaló. Komoly, tapasztalt szakember vizsgálta meg, s ha más eredménye nem
lett is, megnyugtatott, hogy nem sürgős a műtét. Megkérem Klárát, beszélje meg
valakivel a kórházban, hogyan juthatnék hozzá egy shunt-szerkezethez, azt
mindenképpen hazavinném a biztonság kedvéért. Nem érdekel senki véleménye, Kati
itt van a karomban, nincs életveszélyben, ez az állapota az orvosok szerint még
sokáig fenntartható, nem fogom hiúságból egy ellenséges hangulatú helyen
hagyni.
Hazafelé menet a Cluny megállóban kiszálltunk a metróból, hogy valamit megízleljek
a város hangulatából. Egy megállónyit mentem gyalog, többre nem volt erőm. Az
Andrássy út jutott eszembe, csak itt minden sokkal hatalmasabb: a fák, az utca,
a lakóépületek.
Mire hazaértünk, már éreztem, hogy lázas vagyok. A háziak otthon voltak,
elmeséltem, mit intéztünk. Megkértem Klárát, próbáljon szerezni egy shunt-öt,
telefonáltunk Esquelbecq-be, küldjenek rá pénzt. Klára még hozzátette, hogy a
hazautazás költségeit is abból kell fedeznünk, amit északi barátaink
gyűjtöttek, mert ő csak az ideutazásunkra kapott pénzt egy jóindulatú
tisztelendő atyán keresztül. Az most súlyos betegen kórházban fekszik, hozzá
nem fordulhat. Szégyelltem magam, hogy mindent az esquelbecq-iek fizetnek, de
nem volt más választásom. Klára hozzám küldött levelei olyan lelkesek,
sürgetőek voltak, meg sem fordult a fejemben, hogy nincs meg az anyagi fedezete
az utazásunknak, itt tartózkodásunknak, orvosi beavatkozásoknak.
A férj már annyira megenyhült irányunkban, hogy mikor meghallotta,
rosszul érzem magam, ő hozta elő a lázmérőt, és ő adott gyógyszert. Korán
visszavonultam Katival. Úgy terveztük, hogy csütörtök délben indulunk haza, így
lesz egy szabad napunk.
Másnap reggel csak akkor keltem fel, amikor a férj már elment. A gyerekek
vakáción voltak, Klára kivette a szabadságát. Hét végén ő is indult
Magyarországra a gyerekekkel, de ők repülővel tervezték az utazást, föl se
merült, hogy együtt mehetnénk. Én is türelmetlen voltam már, nagyon hiányoztak
a gyermekeim. Esztert magas lázzal hagytam otthon. Igaz, hogy Budapestről és
Esquelbecq-ből is sikerült felhívnom a szüleimet, tudtam, mindenki jól van, de
még sosem voltam ilyen hosszú ideig távol a gyermekeimtől.
Egy darabig vártuk a kísérőmet, a tanár urat, azt ígérte, velünk jön egy
kis városnézésre. Mikor láttam, hogy hiába várakozunk, bevettem egy
lázcsillapítót, felöltöztünk, és elindultam Katival "Párizst látni".
Legalább kívülről megpillanthassam a Louvre-t és a Notre-Dame-ot.
Attól a pillanattól kezdve, hogy kitettem a lábam a kapun, átadtam magam
a csodának, hogy Párizsban lehetek. Ácsoroghattam kedvemre, Kati szokása
szerint nyugodtan bámészkodott, számára minden tökéletesen beleillett a
természet rendjébe. Magammal vittem a képeslapnyi metrótérképet. Jól el
lehetett igazodni rajta, mert a megállók elnevezése jelezte, milyen nagyobb
létesítmény van a közelben. Először az Operánál szálltunk ki, majd egy megálló
után a Louvre következett. Ahogy az aluljáró lépcsőjén felfelé mentem, már
látszott szemben a múzeum épülete. Épület? Monumentális épületkolosszus.
Megbabonázva álltam az újságosstand mellett. Ha nem szégyellem, elsírom magam.
Tudtam, nincs rá idő, hogy bemenjek, hogy legalább a Milói Vénuszt vagy a Mona
Lisát megnézhessem. Órákba telne, míg megtalálnám őket. Fáradt és gyenge
voltam, a lázam újra emelkedni kezdett. A főbejárat felé indultam, s közben
Katinak magyaráztam, hogy még álmodni se mertem róla soha, hogy valaha itt
lehetek. Olyan jó lett volna, ha velem van valaki, aki hasonlóképpen érez, vagy
legalább valaki, akivel megoszthatom ezt az élményt. A környék tele volt
turistákkal, néhányan ránk mosolyogtak, s én arra gondoltam könnyes szemmel,
hát még ha tudnátok, hogy honnan és hogyan kerültünk ide!
Benn az udvaron álldogáltam pár percet, hogy az üvegpiramisok látványát
is rögzítsem, aztán továbbmentünk, mindegyre visszanézve, hogy különböző
perspektívákból gyönyörködhessem az épületben. A Tuilleriákba már nem volt idő
bemenni, kis kerülővel visszajutottunk a metróhoz. Irány a Szajna, a
Notre-Dame. A metrótérképre be volt rajzolva a folyó, rajta két sziget. A Pont
Marie-n kiszálltunk. Elindultunk egy kis utcán a folyó felé. Rövid gyaloglás után
kiértünk a partra. A Szajna látványa nem volt olyan lenyűgöző, mint a Duna Budapesten,
inkább a bukaresti Ialomiţához hasonlított. Elindultunk a hídon. Tudtam, hogy a
Notre-Dame-ot jobbra kell keresnem, de arra semmi se látszott. Ekkorát tévedtem
volna? Már-már elcsüggedtem, mikor átértünk a túlsó partra. Hogy fogom
megtalálni? Merre induljak tovább? Körülnézve megpillantottam egy utcanévtáblát:
Rue de Deux Ponts. A két híd utcája. Eddig csak egyet láttam. Talán a kisebbik
szigetre értünk, ez az utca átszeli, és a túlsó végén újabb híd következik.
Bizakodva indultam tovább, és nem csalódtam. Rövidesen már látszottak a folyót
szegélyező fák. Ráléptünk a hídra, s pár méter után tőlünk jobbra felbukkant a
sziget, majd feltűntek a Notre-Dame csonka tornyai. Nem tudtam visszafojtani az
örömömet, mosolyogva mentem végig a hídon. Alattunk éppen egy sétahajó úszott a
fedélzetén zenekarral, fiatal párocskák vadul rángatták egymást, s gyors
ritmusban rázták csípőjüket a Lambada dallamára. Már a hídról felmértem, hogy
tudunk legegyszerűbben, legkisebb kerülővel eljutni a székesegyházhoz. A
lépcsőkön leereszkedtünk a mólóra. Álldogáltunk egy kicsit a vízparton, rajtunk
kívül csak egy nagymama járt arra az unokájával. A következő lépcsőnél
felmentünk a felső rakpartra, elsétáltunk a filmeken gyakran látott, antikvár
könyveket, bélyegeket, képeslapokat áruló standok előtt, majd a szigetre vezető
hídon át eljutottunk a Notre-Dame-ot körülvevő parkba. Nem volt olyan fenséges
látvány, mint a Saint Omer-i székesegyház, de sokkal otthonosabbnak,
meghittebbnek éreztem, hiszen ő volt a sokszor látott, sokszor megálmodott
"párizsi Notre-Dame". Ha akartam se tudtam volna műértő szemmel
figyelni az épületet. Nem a számokban, méretekben kifejezhető valóság, hanem a
bennem kiváltott hatás volt a fontos. Lázas voltam, s ez csak mélyítette a
benyomásokat. Megszólítottam Katit, hogy ráébresszem a pillanat nagyszerűségére,
s csak akkor vettem észre, hogy csendessége nem a megszokott nyugalmából ered:
elaludt. Mostmár egészen egyedül maradtam a Notre-Dame-mal. Bent a templomban
sötét volt, nem sokat láttam, egy része a belső térnek fel volt állványozva. A
rozettát akartam mindenképpen belülről kifelé is megnézni. Mikor újból
kijöttem, éreztem, mennyire fáradt vagyok. Sokat gyalogoltam Katival a hasamon,
fájt a hátam. A Notre-Dame túlsó falánál, amennyire lehetett, ráültem a
szegélyre, s vagy tíz percig pihentem, élvezve a helyzetet. Kicsi Katim, lehet,
hogy én nem sokat nyújtok neked az utunk során, még azt sem hagytam, hogy
megoperáljanak, te viszont nekem nagyon szép ajándékot adtál: a lehetőséget,
hogy itt támogassam a Notre-Dame falát, figyelhessem a járókelőket, a ravasz,
de jókedvű fiatal árusokat, akik a legkisebb ajándéktárgyat is tízszeres áron
adták a hely szellemétől megbabonázott turistáknak. Aztán elindultunk
visszafelé. A Szajnát szegélyező vén platánok alatt Adyra gondoltam: talán
látták őt erre járni. Emlékbe felszedtem néhány lehullott levelet.
Egy közeli ki könyvesboltban vásároltam egy pár albumot Párizsról és a
Louvre-ról angolul és franciául. A franciát a "barátomnak" akartam
hazavinni. Egy könyvet biztosan elfogadhat. Ugyanahhoz a metróállomáshoz
igyekeztem visszaérni, amelyiken leszálltunk, így biztosan nem tévedünk el.
Ami ezután következik hazajövetelünkig, nagyon halványan él az
emlékezetemben. Talán a láz lehetett az oka, hogy mintegy félálomban éltem
néhány napig. Egy-egy éles kép rajzolódik csak ki előttem. Klára, amint
lelkesen magyarázza: megtudta, honnan lehet beszerezni a műtéthez szükséges
eszközt. Kahn professzor munkatársai szerint nagyon biztonságos, amerikai
rendszerű shunt, ők is ezt használják, de ezt küldik az afrikai kórházakba is.
A szerkezet biztonsága kiállta az ottani körülmények próbáját is, szinte
lehetetlen befertőzni műtét közben. 3850 frank, péntekre ígértek egyet. Klára
megnyugtatott, menjek nyugodtan haza, mármint Budapestre, ők is jönnek jövő hét
végén, s magával hozza a shunt-öt is. Budapesten majd átvehetem tőle.
A hazautazásból csak arra emlékszem, hogy Németországban egy fiatal
édesanyával utaztunk, aki két kisfiát vitte a nagyszülőkhöz. Mivel nem tudott
se franciául, se angolul, elővettem egy papírlapot, s megpróbáltam németül
leírni, hogy szeretném, ha pár percre kivinné a gyermekeket a folyosóra, amíg
Katit tisztába teszem, nem lenne jó, ha a kisfiúk látnák, úgysem értenék meg,
csak megzavarná őket a kislány torzsága. Máig csodálkozom, hogy érthető volt,
amit írtam, de az asszony mosolygott, bólintott, és elvitte a fiúkat üdítőért.
Budapesten nem lakhattunk Melindáéknál, mert ő a két leánykával elutazott
a nagyszülőkhöz. Egy másik baráti házaspárnál szálltunk meg. Negyedik emeleti
panellakás, fölötte csak a lapos tető. Borzalmasan meleg volt. Azokban a
napokban érkezett Bush elnök Budapestre, s tépte szét az érkezése utáni zuhogó
esőben az előre megírt beszédét. Inkább egy spontán, kedélyes, rövid köszöntőt
mondott. Komoly történelmi események kísérték utunkat. Kétszer két világ
találkozását élhettük volna át, ha jobban odafigyelünk. A régi és új világét
Budapesten június 16-án, az 56-os hősök temetésén, és a Kelet és Nyugat
találkozását egy szer Párizsban, ahová Gorbacsov, és Budapesten, ahová Bush
elnök látogatott velünk egyidőben. Nem érintett közelről egyik sem. Nálunk
Ceauşescu uralma megdönthetetlennek látszott. Még vágyként sem fogalmazódott
meg a vége, olyan kilátástalannak tűnt. Csak annyi volt biztos, hogy a
magyarországi változások miatt még inkább el leszünk vágva a világtól, mint
eddig.
Sikerült Klárával találkoznom Budapesten, átvettem tőle a shunt-öt
tartalmazó dobozt, s már csak azon izgultam, nehogy a határon fel akarják
bontani a sterilen lezárt készüléket. Az Amerikai útra nem mentem el, úgy
éreztem, nem vagyok elég erős, hogy helytálljak, ha most meg akarnák műteni
Katit. Nálam lesz a shunt, sürgős esetben otthon is beültetik, ha nem engednek
ki Magyarországra.
A határon hála Istennek semmi baj nem történt. Igaz, hogy órákig
tartottak a sorompó előtt, számlálhattuk az esőben szanaszét futkározó
patkányokat. Tünde barátnőm sógora vitt haza autóval. Az enyhén spicces, de
jóindulatú román vámos csak videót keresett nálunk, s mikor látta, hogy hiába,
békén hagyott.
